Elmúltam harminc, nem sokkal, de épp eléggé. Olyan dolgok akasztanak meg, amik soha eddig és ijesztő, hogy önkéntelenül nosztalgikus vagyok. Például itt ez a kép 8-10 évvel ezelőttről, egy fotó a családról, a kutyánkról a kedvenc gyerekkori kirándulóhelyemen, kora ősz van, süt a nap, szinte már giccses az egész. Nem volt ez annyira régen, de akaratlanul is nosztalgiázom, mert azóta a kutyát elvesztettük, a tavat benőtte a susnyás, a szüleim pedig nincsenek már együtt.
Ez a “harmincas évek” olyan távolinak tűnt mindig, volt még idő rá, hogy ezzel foglalkozzak. Persze már mögöttem van ez az egész dilemma, erről majd máskor. Most rágondolok erre a fotónyi idillre és kikészít, hogy ez a korszak odavan, sosem jön vissza. A realitás az, hogy ha a szüleim együtt lennének, csak enne tovább mindenkit a feszültség. Miért visel meg mégis ennyire? Mert széthullik a keret, amit ez az egész jelent. Mert ez egy újabb szembenézni-való, hogy innen sincs már vissza. Egyébként nem is mennék vissza, csak kapargatom itt a felszínt a hatás kedvéért.. nem tökéletes, de pont elég jó, hogy a nosztalgia-gomb megfelelő távlatból benyomódjon.
És most lassan itt az ideje, hogy olyan dolgokon gondolkodjak, amiken eddig nem kellett. Hogy öregszenek a szüleim, hogy hogy tekintsem magam tovább gyereknek, mikor itt az ideje, hogy lassan én legyek valaki felett az ernyő, amíg felnő, hogy én legyek valaki életének a kerete, ahogy az én életemnek voltak eddig a szüleim. Milyen jó volt, mikor az volt a legnagyobb problémám, hogy ki hova klikkesedik épp a suliban, rámnéz-e ma a ‘srác’ vagy sem, és a hétvégén hova megyünk el berúgni és azon morfondírozni drámaian, hogy miért vagyunk mások, mint a többiek. Valószínű, ezek a pattern-ek mindenkinél megvannak, csak én most – a kép kedvéért – mászom meg egy hegyet és már olyan magasságban vagyok, ahonnan ha visszanézek, kezdek látni valamit a ködön keresztül. Cheesy. Mindenesetre konstans lóg már rajtam, rajtunk valami pakk, amit cipelni kell. Kezd idegesíteni ez a pakk. De hogy ne beszéljek rébuszokban, valószínúleg control freak típus vagyok, aki minden szart a vállára vesz és mindenkiről gondoskodni akar, most éppen a válásban lévő szüleimről, mintha én lennék mindenki anyja. Teljes kép- és szerepzavarban vagyok. Jó lesz az nekem, ha tényleg valaki anyja leszek? Ki szól majd, hogy álljak le, mert sok vagyok? Emlékeztetnem kell majd, hogy emlékeztessen, ha túltolom. Magadnak állítasz be remindereket, mert ismered magad, hogy sok vagy, igazi stréber, forever.
Berúgni sem akarok, kicsit sem hiányzik, nem is bírom. Ezt sajnos nem vallom be mindenkinek a környezetemben, pedig sokan vannak, akik örökké élik ezt, nem vagyunk egyformák. És ha nincs kedvem inni, nyilván az élet tapintatos császárai rögtön a képembe nyomják, hogy biztos terhes vagyok. Nem is tudom pontosan, mikor volt a váltás, hogy ez lett az új hip szöveg. Hirtelen belecsöppentünk ebbe, amit a harminc (meg nyilván az esküvő boom) hozott magával, ez vár itt az other side-on, pedig ez korábban mondhatni tabu volt. Természetesen a környezetem is átkerült az other side-ra, és most hirtelen mindenki ezen kattog. Ezzel ugye nem vagyok egyedül? Engem néha sokkol a váltás. Ha a következő céges csapatépítésen nem állok neki sörözni, vagy ha a következő esküvőn nem kérek a pálinkából, indul is rögtön a téma. Akkor is, ha azért, mert nem akarok hulla másnapos lenni tőle, mert másnap mondjuk vezetnem kell, vagy csak szembenéztem vele, hogy nem bírom, ez már nem az a film.
Igazából kiakaszt ez a dolog, és még be is szállok kattogni én is, valaki emlékeztessen, hogy nyomjam már azt a rohadt stop-ot. Nemrég konkrétan terjeszteni kezdte egy rokon szimplán poénból, hogy terhes vagyok, csak mert nem ittam meg a koccintós pálinkát egy esküvőn. Az év poénja volt, tényleg.
Pedig itt az other side-on ez egy nagyon vékony jég. Aki akarja, annak lehet, hogy nem jön össze, aki nem akarja, annak igen, bármi megtörténhet, és minderről persze mindenki kombinál. Csak hogy megszórjam még a kortörténeti közhelyet.
Akárhogy is, viszonylag rövid idő leforgása alatt elkezdték ezek a gondolatok és mérlegelések beszőni a mindennapjaimat, és ezzel még nem mindig tudok mit kezdeni. Na, és ilyenkor esik jól ránézni a kutyás családi képre, hogy bezzeg akkor. És a loop bezárul.
Kommentek